Magyarország

Zsákutcás magyar gondolkodás

Zsákutcás magyar gondolkodás

2013. 11. 21.

Nem kell bemutatnom a zsákutca fogalmát: az erről való gondolkodás része a bibói örökségnek. Tézisem, hogy a magyar gondolkodás, pártállástól függetlenül, stagnál, ellenáll az újításnak, és ennek következtében a magyar társadalom nehezen tud szembenézni Európa és a globális környezet kihívásaival.
 
Nem a felelősségre vonás a célom, de ennek a helyzetnek a politikai hátterét mégsem lehet kihagyni. Kiindulópontom, hogy 1945 óta egy bizonyos baloldali uralom él a kultúra felett – a kultúrát itt a legtágabb értelemben használom. Az, amit mi értéknek vagy éppen értéktelennek tartunk, hogy mik a követendő kulturális modellek, melyik kérdésfeltevés legitim és melyik nem stb. – ezeket az alapfeltevéseket a baloldal magához kötötte, diskurzivitását maga definiálja (például „a progresszió”, „a Nyugat”, „Európa” segítségével), és nem meglepő módon foggal-körömmel ragaszkodik saját hatalmához.
 
És itt – Foucault-t követve – valóban a hatalomról van szó. Ebből a hatalomból épül ki a státus, a presztízs, az elismertség, a hálózati tőke és az egyáltalán nem elhanyagolandó anyagi javak is, illetve egyfajta erkölcsi tartalmat is nyújthat, lásd a politikai korrektség „törvényhozását”. A kommunizmus pedig sokat tett annak érdekében, hogy a társadalom monopolisztikusan, sőt lineárisan gondolkodjon, belenyugodva abba, hogy minden kérdésre csak egy (elfogadható) válasz létezik, a többi gyanús, selejt vagy kivetendő.
 
A mindenkori valóságmeghatározó elit ebben a hitvilágban nőtt fel, gondolkodott, gyarapodott (vagy nem), élte életét. Ahogyan a kommunista rendszer puhult, a kultúra meghatározása is egyre szélesebb köröket fogadott el, és bizonyos korlátokon belül a párt monopóliuma hegemóniává alakult. Igaz, ez a hegemónia csak kismértékben hasonlított Gramsci fogalmára, már csak azért is, mert a társadalom maga sem érezte magáénak a kommunista rendszert, szemben az elit jó részével. Fontos hozzátenni, hogy 1945 előtt inkább az akkori jobboldal élvezte a politikailag alátámasztott hegemóniát, jóllehet a magyar kulturális kánon inkább baloldali kötődésű volt, és persze a jobb-bal fogalmának is más volt a tartalma. Mégis, a háború utáni években a baloldal úgy viselkedett, mintha egy állandósult veszéllyel, fenyegetettséggel kellene szembenéznie.
 
A kommunista időszakban kialakult hegemóniát alapjaiban megingatta a rendszermódosulás, mivel felvetette az uralkodó valóságmeghatározó elit számára a kulturális verseny rémképét, egyszerre kívülről s belülről. A Bourdieu-féle jól megalapozott mezőt, amely biztosította az elit státusát és kiváltságát, kikezdte a politikai, gazdasági, szociológiai átalakulás. A vészharang mégis a demokrácia megalapozása volt, lévén hogy a demokrácia az állandó jellegű kihívásokból, változásokból, új szereplőkből, újításokból – egy bizonyos rendetlenségből – áll. A kommunizmus sokkal inkább a minimális változásnak volt a rendszere.
 
Hozzátenném, hogy a demokráciában az értelmiség szerepe nem a hegemónia ápolása, hanem a világ lefordítása, olvashatóvá tétele a társadalom számára egyrészt, másrészt az igazság – az általa igazságnak vélt üzenetek – tolmácsolása a mindenkori hatalomnak. Egyébként az értelmiségi ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint minden más állampolgár.
 
A demokrácia innovációs kényszere váratlanul, felkészületlenül érte a fent említett elitet. Erre a fejleményre valójában több válasz születhetett volna: kinyitni a kapukat, befogadni a háttérbe szorított nem-baloldal-konform értelmiségieket, illetve gyorsan modernizálni, integrálni az időközben Nyugaton kialakított formákat, tartalmakat, módszereket (ez mindig nehéz, és a mimetikusság veszélyével jár). A harmadik lehetőség: begubózni, kizárni az újat, kígyót-békát kiáltani az összes hegemóniát veszélyeztető fejleményre. Ismét a hatalom bűvölete adja meg a magyarázatát ennek a fordulatnak. A baloldali elit nagyon is hozzászokott a politikai hatalom támogatásához (nem csak anyagi viszonylatban), és az a lehetőség, talán inkább valóság, hogy a nem baloldal is hatalomba juthat, részt vehet a valóságmeghatározási tevékenységben, teljesen megbotránkoztatta az elkényelmesedett baloldalt. Innen a kétségbeesett küzdelem, a hegemóniához való görcsös ragaszkodás, a nem konform megnyilvánulások kirekesztése, illetve a külföldi támogatók felsorakoztatása.
 
Ennek a begubózásnak azért ára is van: a szellemi székrekedés, a módszertani konzervativizmus, a kívülről érkező hatások nagyon is szelektív kimazsolázása. A legkárosabb mindebben az esetlegességre való emlékeztetés tényezőjének radikális elutasítása: nincs olyan, hogy önreflexivitás, a nem lineáris komplexitás ránk nem vonatkozik, a „fekete hattyú” elmélet kitaláció (ritka, senki által nem várt események jelképe – a szerk.), a többszintű kontextus függő igazság alaptalan. Az elit legkevésbé azt fogadja el, hogy összes célkitűzése egy valóságmeghatározási tevékenység, és csupán egy a sok közül. Csaknem napi rendszerességgel találkozunk az itt leírt folyamat következményeivel. Szellemileg nehezen tartunk lépést a külvilággal, nagyrészt magunkkal vagyunk elfoglalva, és ezáltal a baloldal is kiveszi szerepét a kurucosodásból. Mindez nemegyszer nevetséges ostobasághoz is vezet. Íme, egy példa: a Mandiner kommentjében valaki Foucault-ra hivatkozott. Mi erre a baloldali reagálás? Hogyan merészkedik valaki Foucault-t említeni egy jobboldali felületen!
 
Ennél kirívóbb példára nincs szükség.
 
A szerző történész, politológus, az Európai Parlament képviselője
 
A cikk a Magyar Nemzet 2013. Október 25-i számában jelent meg.