Külügy

Levél Európából – Schengeni övezet

Levél Európából – Schengeni övezet

2008. 01. 06.

Levél Európából
 
Tallinn, 2007. december 27.

Tallinnból nézve a schengeni övezet kiterjesztése nem sok vizet zavart, már csak azért sem, mert a repülőtereken csak márciusban törlik el a kötelező útlevél-felmutatást: a legközelebbi szárazföldi határ pedig innen elég messzire, délre található, az ország másik végén. Igaz, nemrég egy eltévedt lettországi medve az egyik észt szigetre útlevél nélkül átmászott a jégen, de a szigetlakók sikeresen hazairányították az elbizonytalanodott állatot.

Nálunk, mint tudjuk, más a helyzet. Trianon hagyatéka miatt a határok nagyon is számítottak, következésképpen a határok leértékelődése talán jóval fontosabb eseménynek számít; elképzelhető, hogy Magyarországon ez a fejlemény nyújtja a legtöbbet. Mindenesetre mi, úgymond, előnyösebb pozícióban vagyunk, amikor a határok káros, kirekesztő hatásának megértéséről van szó.

Paradox módon ez a magyarországi álláspont egybevág az európai integráció egyik fő indító erejével: amikor az alapító atyák elkezdték a kontinens egyesítését, a határok átjárhatóságát, leértékelődését a nemzetállam szemszögéből közelítették meg. A két világháború között az államhatár egyre keményebbé vált. (1914 előtt csak Oroszország és az Oszmán birodalom kért útlevelet az utazóktól.)

Az 1918 utáni kemény, a lehető legtöbbet kizáró határokkal pedig az állam biztonságának az ismérvét szavatolták. Tudjuk, hogy ez a típusú elkülönítés inkább az ellenkező hatást váltotta ki: csökkentette a kölcsönös bizalmat, ezáltal erodálta az államok és állampolgárok biztonságérzetét.

Nem volt könnyű ezeket a túlfeszített államhatárokat leépíteni. A különféle állami apparátusok nagyon is ragaszkodtak hatalmukhoz: az 1950-es években csak vonakodva adták fel a vízumkényszert, és hát persze aki egy kommunista országból próbált Nyugatra utazni, az kiválóan emlékszik az akkori mizériákra.

Egyébként fordítva is így volt: én magam kétszer is részesültem a magyar állam packázásában: az akkori hatóságok nemcsak hogy megtagadták a beutazásomat, hanem bár beütötték a vízumot az útlevelembe, még egy további pecséttel is ellátták, hogy “érvénytelen – annullé” (mégis civilizáltak vagyunk, ha a tilalom franciául is szerepel, nemde?). Gondolom, ennek az eljárásnak volt egy másik célkitűzése is: hogy ne kérhessek átutazó vízumot, és ne kísérletezzek más kommunista országgal sem. Unalmas volt ugyan, de mindkét alkalommal sikeresen kicseréltem az útlevelemet.

Az alapító atyák mélyebb szinten azért megértették, hogy miért fontos a határok eltüntetése, és itt nem csupán a kényelemről van szó – bár az sem lebecsülendő –, hanem ha bármikor átmehetünk egy külföldi államba kávézni, akkor az már sokkal kevésbé külföldi, idegen, illetve megbízhatatlan. Emellett még ott vannak a kettészakított települések, illetve a zsákfalvak, mint például a Vas megyei Kercaszomor a szlovén határ mentén, amely azzal, hogy kinyílt a határ december 21-én, elvesztette zsákfalujellegét, a helybéliek legnagyobb örömére.

Itt elsősorban kulturális és lélektani folyamatokról van szó: ha két, hagyományosan rossz viszonyban élő nép elkezdi egymást megismerni, akkor az nemcsak a béke ügyét szolgálja, hanem megnehezíti az elitek visszaélési kísérleteit is.

Ebben a kontextusban a szlovák–magyar viszonyra gondolok. Szlovák oldalon vannak, akik attól félnek, hogy a schengeni szabályozás bevezetésével a magyarlakta délszlovák részek egyre közelebb kerülnek Magyarországhoz, és mi több, esetleg maguk a szlovákok is dél felé vonzódnak.

Ha európai viszonylatban nézzük a két nemzet kapcsolatát, akkor eléggé megdöbbentő, hogy északi szomszédaink ritkán járnak mifelénk. Mintha egyfajta redőny működésének lennénk tanúi.Persze a magyar kormány is megtette a magáét a két nemzet közötti félelem gerjesztésében: emlékezzünk, amikor állítólagos szlovák maffiák robbantgatási fenyegetéseivel ijesztgettek bennünket. A határ szabad átjárásával egyre többet tudunk egymásról, így ez a cselezés is hiteltelenebbé válik.

Lehet, hogy a schengeni határ bevezetésének lesz még egy váratlan következménye: 1993, a szlovák állam függetlensége óta a mindenkori szlovák kormány időről időre elővette a magyar kártyát, ha ennek szükségét látta. (Valljuk be, nem sikertelenül.) Az effajta etnikai politizálás persze szöges ellentétben áll a szlovákok által is vállalt európai normákkal, és remélhetőleg a határok átjárhatósága ezeket az etnizált eljárásokat lassan, de visszafordíthatatlanul a múltba, a feledésbe taszítja azáltal, hogy a szlovákok is egyre jobban megismernek bennünket. Ha egy pillantást vetünk más európai országok gyakorlatára, akkor azonnal kiderül, hogy az etnizált ijesztgetés arrafelé elképzelhetetlen, mert sérti a mai Európa legalapvetőbb normáit. Legyen ez így Közép-Európában is.

A cikk a Magyar Hírlap oldaláról itt letölthető