Cikkek

Európaiságunk elismerése: ez a tét

Európaiságunk elismerése: ez a tét

2008. 07. 21.

 




Európaiságunk elismerése: ez a tét

Tekintsünk úgy az integrációra, mint egy konfliktuskezelési mechanizmusra. Hazánk ma féldemokrácia

 

SCHÖPFLIN GYÖRGY

Nem lehet nem észrevenni az eurofób nézetek terjedését Magyarországon, illetve az Európai Unió majdnem minden tagállamában. Sokan örömteli eseménynek látták a 2005-ben lezajlott francia és holland népszavazást, de a júliusi írországi népszavazás eredményét egyenesen örömujjongással fogadták. Sőt, az eurofóbok egyfajta ligát is elkezdtek szervezni, feltehetőleg azzal a céllal, hogy a 2009-es európai parlamenti választásokon az eddiginél jóval nagyobb képviseletre tegyenek szert. Több tényező keveredik ebben a folyamatban: talán a legfontosabb ezek közül, hogy Európa lakossága, az európai közpolgárok mintha elfelejtették volna, hogy miért is indították el az alapító atyák az integrációs folyamatot. A II. világháború után sürgősen meg kellett haladni azokat a konfliktuskeltő folyamatokat, amelyek Európát az 1914–45-ös polgárháborúba taszították. Ez a kezdeményezés és a vele járó mechanizmusok alkalmazása messzemenően sikeresek voltak. Tekintsünk tehát úgy az európai integrációra, mint egy konfliktuskezelési mechanizmusra. Aki valamennyire is ismeri a múlt század történelmi viszontagságait, az tudja, hogy a nemzetállam erre képtelennek bizonyult. Az integrációs folyamat sok mindent meghagyott az államok hatalmából, de a szuverenitás egy részének áttelepítése Brüsszelbe kizárta a legveszélyesebb súrlódások lehetőségét, már csak azzal is, hogy a tagállamok bizonyos egymásrautaltságot alakítottak ki. Persze más modellek is léteztek: a náci Németország fajvédő Festung-Európája volt az egyik. A Szovjetunió pedig egy sajátos, a végsőkig centralizált, félelemre alapozott, a mozdulatlanság ideológiájával felruházott birodalmi képződményt erőszakolt Közép- és Délkelet-Európára, ráadásul az alattvalóknak szigorúan megtiltotta, hogy ezt a birodalmi létet birodalomnak éljék meg. Tegyük hozzá, a szovjet modell valóban kezelte a konfliktust – annak elfojtásával. Ezt a legkézzelfoghatóbban Jugoszlávia szétesése, illetve az azt követő örökösödési háborúk bizonyítják. (Igen, tudjuk, hogy Jugoszlávia nem volt tartománya a szovjet birodalomnak, de struktúráiban hasonmása volt, egy minibirodalmat képezett.) Gondolom, nem állok egyedül azzal a nézetemmel, hogy ezekből a modellekből az Európai Unió a legvonzóbb. Ezentúl az Európai Unió, illetve elődei több más elvet tartottak elengedhetetlennek az élhető Európa érdekében: a demokrácia, a piac, az államok kölcsönös tisztelete és a kölcsönös megállapodáson nyugvó beavatkozás tartozik ide. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket az elveket kivétel nélkül betartja a 27 tagállam, illetve az uniós intézményrendszer. A megkérdőjelezhető beavatkozások, a nem kimondottan tisztességes pressziók, az alkalomadtán rossz kompromisszumok sem ismeretlenek az EU történelmében. Azonban az előnyök és hátrányok hiteles összegzése mindenképpen az előző mellett szól. Képzeljünk el egy más történelmet a háború utáni Európának, ahol nem jött létre az integráció. Az elpusztított kontinens valamennyire összeszedi magát, aztán a múlt század első felében felszínre törő gyanakvások, hatalmi torzsalkodások, beavatkozások felerősödnek, a konfliktuskezelési mechanizmusok nélkül. Akkor, jaj a gyengéknek, a kis államoknak! Végső soron egy ilyen konfliktuskezelési mechanizmus hiánya okozta Trianont, ahol a magyar fél érveit senki se akarta meghallgatni. Azok, akik lebecsülik, haszontalannak tartják az Európai Uniót, azoknak – ki tudja – tucatnyi Trianonnal kellene élniük. Irreális? Nem tudjuk, ez a baj a kontrafaktuális történelemmel, azonban a kielégítetlen bírvágy, amelynek az Európai Unió határt szab, nem tûnt el teljesen: nem olyan régen jelent meg a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) honlapján az a térkép, amelyen Magyarország nem létezik, mert Szlovákia és Ausztria részeként van feltüntetve. Marginális, nevetséges, de többek között azért is lehetünk ebben biztosak, mert az európai uniós tagság pontosan ezt a biztonságot adja meg nekünk. Mást is ad. Most nem térek ki az alapokra, a strukturális és kohéziós pénzekre, mert ezek átcsoportosítása evidencia, még akkor is, ha a jelenlegi kormány eléggé lassan, nemegyszer kihagyásokkal folyósítja a pénzeket. Egy Fidesz-kormány ezt másképpen, megbízhatóbban kezelte volna. Nem, nem a pénz a fontos, bármennyire is megütközik ezen a átlagolvasó, hanem a biztonságos jövő, a politikai befolyás, a kapcsolatrendszer, európaiságunk elismerése Európában: ez a tét. Ez volt a rendszermódosulás egyik célja, és ezt el is értük, még akkor is, ha uniós tagságunk nem adott toronyórát aranylánccal. Sok mindent nem adott meg: az egyik ilyen a határon túli magyar társadalmak kérdése, bár még ennek is megváltozott a súlya azzal, hogy folyamatosan napirenden tartjuk az Európai Parlamentben. A másik nagy csalódásforrás a magyar demokrácia minősége. Már azzal is szívességet teszünk a mai magyar politikai rendszernek, ha demokráciának nevezzük: féldemokrácia, csonka demokrácia a helyes minősítés. Még emlékezhetünk, hogy az 1990-es években mennyire fontosnak tartotta a Nyugat a volt kommunista államok demokratizálását. Azzal, hogy 2004-ben beléptünk az EU-ba, az unió végérvényesnek tartotta a demokrácia megalapozottságát az újonnan csatlakozott tagállamokban, abból kiindulva, hogy az Európai Unió tagállamainak kormányai nem hazudnak, és a közigazgatás nem pártfüggő. Ha pedig ennek ellenkezője derül ki, az Európai Uniónak nincs ez ellen fegyvere, mert az egész integrációs elv a kölcsönös megbízhatóságból és szolidaritásból indul ki, és nem az esetleges szabad rablásból. Ha a tagállamok esetleges demokráciát veszélyeztető intézkedéseit kérjük számon az EU-n, akkor egy minőségileg más, hatékonyabb, integráltabb Európai Uniót kell létrehozni, olyat, amelyben a tagállamok szuverenitása, önállósága jóval alacsonyabb szinten áll a mostanihoz képest – egy föderális Európát. De ki szeretné ezt látni? A lisszaboni szerződést sokan egy ilyesfajta föderális Európa előfutárának látják; ez ugyan tévedés, de ahhoz kétség nem fér, hogy az unió cselekvőképességét megnövelné. Van-e szükség egy hatékonyabb Európai Unióra? Ha a mai világ átalakult hatalmi viszonyából indulunk ki, akkor a válasznak egyértelmûen igenlőnek kell lennie: a globalizáció következtében új hatalmi gócok alakultak ki, elsősorban Kína, Oroszország, India. Ezek az országok radikálisan eltérő módon használják ki újonnan szerzett hatalmukat, gyakran Európa kárára. Oroszország például egyoldalú függőségi rendszert szeretne kialakítani Európában: egy olyan közös európai otthont, ahol az oroszok fektetik le a szabályokat, nem pedig a ház többi lakója. Ezt a forgatókönyvet csak egy politikai egységgel rendelkező Európa tudja átírni. És eddig csak Oroszországról van szó. Az USA-ban is lehet találkozni Európa-ellenes, az európai egységet megkérdőjelező hangokkal, mert Európa nem osztja mindenben az amerikaiak világnézetét. Ha valaki egyfajta globális környezetben egy mindentől független, magas fokú szuverenitással felvértezett magyar szereplésről álmodik, akkor jobban tenné, ha álmodozásait felváltaná reális érveléssel. Magyarországnak lehet alkotó szerepe a világban, de csakis európai együttmûködés, egy szorosabban integrált Európa keretében. Minden más forgatókönyv komoly veszélyekkel jár az ország jövőjét illetően. Aki Oroszországban bízik, az nézze meg a mai Örményországot, modellértékû neocsatlós státusával; aki az Egyesült Államokról mint oltalmazóról gondolkodik, az pedig az amerikaiak „pragmatizmusával” kell, hogy küszködjön, mivel az a bizonyos angolszász pragmatizmus egy magas fokú következetlenséggel párosul. És persze mindig ki lehet szakítani Magyarországot mostani földrajzi helyéről, és elröpíteni egy jobb éghajlatú világba. Akinek ez a megoldás tetszik legjobban, az forduljon Harry Potterhez.

A cikk megjelent a Magyar Nemzet 2008. július 15.-i számában.