Az élet máshol van – Kettesben Schöpflin Györggyel – A Figyelő interjúja

Tősgyökeres európai. Kiragadhatunk ugyan valamilyen epizódot az életéből, ám Schöpflin Györgyöt egészében aligha lehet másként jellemezni.

– Minek volt erősebben hallható a hangja Brüsszelben? A Magyar Gárda két héttel ezelőtti budapesti díszmenetének, vagy az azóta sem csituló kormányzati vagdalkozásnak?
– Sajnos az utóbbi időben rólunk szinte csak botrányok és negatív hírek szólnak az európai közvéleményben. A Magyar Gárda megalakulásáról és az az utáni politikai felzúdulásról lehetett hallani Brüsszelben is, de ez nem azt jelenti, hogy az Európai Parlament folyosóján mindenki erről beszélt. Ma sötét képet sugárzunk magunkról, és egy válságból válságba bukdácsoló, leépülő országként jelenünk meg a nagyvilágban. Itthon szembeötlő, hogy egyre alacsonyabb színvonalú viták zajlanak, az igazán fontos kérdések pedig nem kerülnek terítékre. Szinte minden hét végén hazajövök Budapestre. Amint kilépek a repülőgépből, elkezdek könnyezni a levegő pollenszennyezettségétől. Sajnos ez is Magyarország leromlott állapotát jellemzi.

– Ön szerint melyek azok a kérdések, amelyekről beszélni kellene a műbotrányok helyett?

Magyarországon született, fiatal korától Nagy-Britanniában nevelkedett (pontosabban sokáig Skóciában, ennek is megvan a maga jelentősége), Flandriában folytatott Európa-tanulmányokat, Londonban professzoroskodott, Észtországban alapított családot és ma is tanít a bolognai egyetemen. Leegyszerűsítés lenne tehát a bemutatását arra leszűkíteni, hogy a Fidesz európai parlamenti képviselője.

 

Ennek a sokoldalú identitásnak a kivetülését a jelenre a beszélgetésünk egy adott pillanatában rögzítjük is. „Elköteleztem magam a Fidesz mellett, elfogadom azt is, hogy a politikájuk részese vagyok. Nem egészen úgy látom a jobb-bal felosztást, a polarizálódást, mint aki csak Magyarországon él, mert vannak más távlatok. Mégis ide sorolom magam, ide tartozom, és sok tekintetben magyarországi jobboldali szemszögből nézem az eseményeket. Ám ugyanakkor megpróbálom ebbe valamennyire az európai értékeket is belecsempészni.” Kisvártatva hozzáteszi: „Nem könnyű.” Tudatosan marad el a visszakérdezés, hogy mire gondol – értékelendő azon gesztust, hogy ha a beszélgetőpartner nem vesz fel pártpolitikai alapállást, Schöpflinben is rendre legyűri a tudományos elemző a pártpolitikust. Ez nem kevés, ha abból indulunk ki, amit ő maga fogalmazott meg novemberben egy internetes újságban (egy Gilbert-Sullivan operett motívumát parafrálva): „Ez nem a legjobb idő magyarnak lenni.”

 

KIREKESZTETT KÜLVILÁG. Ám nem azért ülünk a nevében a távolt idéző Biarritzban, mintha ki akarnánk rekeszteni a rögvalót. A harmincas években működött nagyhírű étterem utóda, a Parlament mellett, vasárnap délben ideális hely az interjúkészítéshez. A Ház nem ülésezik, a külföldi turisták mozgáskörzetéből kiesik az utca, a környékbelieket meg alighanem az tartja távol, hogy a franciás miliőre leginkább az árak emlékeztetnek. Bizonyára a megemelt képviselői illetményekhez szabták a menüt. Így legalább a teljes felső szint üres, és a pincér is könnyedén tud másik asztalt ajánlani, amikor az ölembe borít egy pohár ásványvizet.

 

Szóval nem könnyű magyarnak lenni, s nemcsak akkor, ha a környezetünket, de akkor se, amikor a külvilágot akarjuk értelmezni. Schöpflin, aki az interneten naponta olvassa a hazai sajtót (is), teljes joggal rója fel, hogy a magyar médiavilág, „pártállástól függetlenül”, kizárja az európai történéseket. Az országnak nincs külvilág képe. „Vagy ha mégis, akkor az nagyon egyoldalú, szemellenzős, belpolitikai áthallása van. Azt például, hogy milyen pozícióba helyezzük magunkat az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán, eszközként használja mind a két oldal.” Elsikkadnak idehaza a nagy uniós történetek is, mint például az, lesz-e közösségi alkotmány. „Felejtsük el. Valószínűleg a miniszerződések rendszere fogja majd helyettesíteni, amiről Nicholas Sarkozy is beszélt.”

 

Vagy például hiába ismerkedik behatóan az isztambuli bazárral a magyarság, az már nem érdekli, felvegyék-e Törökországot az EU-ba. „Az európai közvélemény, az elit és a társadalom ennyire megosztott csatlakozás kérdésében még nem volt. Tagja vagyok az Európai Parlament-török parlament bizottságnak, de minél többet tudok a törökökről, annál kevésbé tetszik nekem a mai Ankara csatlakozása. A társadalmuk egy nagyon komoly része ugyanis premodern, és nem látom, hogy az uralkodó török elit megértette volna, mibe vágta a fejszéjét. Ez a mostani csatlakozási folyamat csődöt fog mondani.”

 

Még az sem mozgatja meg a magyar közvéleményt, kellene-e alternatívát keresni az orosz szénhidrogénnel szemben. „Körülbelül 1989-91 óta a részvényesek szuverenitása lett az egyik legfontosabb ismérve az egész nyugati demokráciának. A Gazprom mögött azonban ott van Putyin. A jelcini időkben Európában megbízható partnernek tekintették Oroszországot, létezett a kettős függőség; mostanra kiderült, hogy ez nem ennyire egyértelmű. Középtávon a Nabucco vezeték nagyon érdekes alternatíva lehet az orosz szállításokkal szemben, s ki tudja, tíz év múlva talán már a földgáz cseppfolyósítása is kellően kifizetődőnek bizonyulhat.”

 

Mire idáig jutunk, már kiütköznek közöttünk is az alapvető különbségek: Schöpflin a hal után eszi a ruccola salátát, én együtt a hallal, miközben azon tűnődöm, ebbe az árba azért beleférhetne valami köret is, s lehet, hogy otthon még körül kell néznem a hűtőben. Pitiáner dolgok, nem is hozom szóba, mivel éppen magasröptű témákról, az egész unióra jellemző demokratikus deficitről beszélgetünk, s arról, hogy azért az európai közpolgárok sem tudják nagyon, mi folyik a fejük felett. (Mellesleg, jó szó ez a közpolgár, ahogyan Schöpflin fordítja magyarra a citizenship fogalmát. Még nincs lefoglalva és elhasználva.) Pedig, mint kiderül, a kis és a nagy dolgok kettősségét Schöpflin György valószínűleg pontosan át tudja érezni, hiszen az életében „különféle kettősségek léteztek és léteznek”. Mint az angol és a magyar egyidejűsége.

 

Tökéletesen beszéli a magyart, legfeljebb a hanghordozása idézi időnként a kiművelt britet. Mindez nem olyan természetes, ha valaki tízéves korától hatvan felettig jobbára az országtól távol tölti az életét, legyen az a valaki akár a nyugatos kritikus és irodalomtörténész, Schöpflin Aladár unokája. Két és fél évvel fiatalabb, Amerikában élő húga például már csak passzívan használja a nyelvet. „Én most ott tartok, hogy a belső monológom vegyes: van amikor angol, van amikor magyar. Néha magyarul, néha angolul álmodok, és olyan is előfordult, amikor angol szereplők beszéltek álmomban magyarul.”

 

A vegytiszta angolságot tovább oldják a skóciai évek. Szülei, néhány évvel azután, hogy 1949-ben emigráltak (édesapja, a Magyar Rádió egykori műsorigazgatója svédországi követ volt abban az időben), Prestwickben kaptak állást. „Skócia kulturálisan alapvetően más, mint Anglia, még csak nem is beszélik ugyanazt a nyelvet. Nekem mindig is tetszett a skótok közvetlensége, miközben az angolok képtelenek kimondani egy az egyben, amit gondolnak. Áttételesen beszélnek, akárcsak a japánok. A kilencvenes években Londonban például nem lehetett kiejteni azt, hogy nem. Ehelyett azt mondták, hogy hát ez a problématikus, vagy majd visszahívom.”

 

TÖBB SZEMPONTBÓL. A kettősségek élezik a kritikai látásmódot. Így éli meg a politikai és a tudományos lét kettősségét is. „Ez azt jelenti számomra, hogy nagyon sok mindent egyszerre több szempontból tudok megítélni. Azt gondolom, jobban lehet megérteni a világot, ha az ember állandó jelleggel komparatisztikát végez. Ha például egy európai vitatémában csak angol szemszögből nézném, a brit sajtót olvasva, hogy mit is akar Párizs, akkor csupán azt érteném meg belőle, hogy a franciák megint akadékoskodnak. S elsikkad, hogy esetleg van egy nagyon valós, nagyon őszinte francia érdek.” Lemondóan jegyzi meg, hogy az európai intézmények működéséből eredő politikai hatalomgyakorlásra a tagállamok sajtója egyébként is érzéketlen. Csak a nemzeti érdek szemszögéből közelíti meg az uniós kezdeményezéseket. „Nagyon szeretném, ha a sajtó úgy foglalkozna Európával, mint a saját országbeli politikával. De ezt az ötletet még nem sikerült eladni senkinek sem.”

 

Részben ebből fakad azonban, hogy összeurópai ügyekben nagyon nehéz megszólítani a társadalmakat: tisztelt démosz, Önnek erről mi a véleménye? „Szerintem a démosz csak egy helyen nyilvánul meg igazán, az Eurovíziós Dalfesztiválon. Minden évben megnézem, mert kiderül, hogy ott a kis államok vannak hatalmi helyzetben, és leszavazzák a nagyokat. Az angolok, franciák, németek többnyire az utolsó helyekre kerülnek, és morognak is, hogy ezek elfelejtik, kitől kapják a pénzt. Az olaszok annyira duzzognak, hogy ki is léptek az egészből. Ez tényleg népszavazás. A kulturális gyakorlat szintjén létezik már Európa.”

 

Lehet, hogy a referendumokat csak ilyen ügyekben lenne szabad működtetni? Schöpflin ugyanis szkeptikus az intézménnyel szemben. Nem híve a népszavazásoknak, „ez igazából egy primitív fegyver”. Ráadásul kétélű. A francia és holland esetekben például az a helyzet állt elő, hogy a szélsőjobb és szélsőbal kezet fogott egymással. Ennek következményeként a hollandiai választásokon a szélsőségek nagyon megerősödtek, a közép zsugorodott. „Egy dán újságíró írt egy nagyon jó cikket arról, hogy mindig furcsa koalíciók jönnek létre egy nagyszabású népszavazás alkalmával, amelyek azután leképeződnek a politikába és tartósan zavarják annak működését. Európában – Magyarország és Lengyelország kivételével – a jobb- és baloldal nagyjából megegyezik az intézmények működésében, a játékszabályokban. Ezek a referendumok mindezt alapvetően keresztezik.”

 

KETTŐS TÁRSADALOM. Megérkeztünk hát Közép-Európába. A hely szelleme suhan át a Biarritzon. Itt ugyanis szavahihető szemtanúk néhány éve még láttak jobb és baloldali magyar képviselőket összehajolni. De ez már a múlt, és Brüsszelben sincs másként. Ellenzéki és kormánypárti képviselők ott se nagyon beszélgetnek egymással: „2004-től fogva a kapcsolat udvarias, de ezzel vége.” Persze hogyan is lehetne másmilyen, ha közben Magyarországon két társadalom van kialakulófélben, külön identitással, és nincsenek meg azok az intézmények, amelyek fel tudnák oldani a feszültségeket. „Ez egy beteg társadalom, ahol az emberek nem igazán bíznak egymásban. Úgy gondolják, hogy van ugyan a nyilvános szint, de a valódi dolgok máshol történnek. Kundera regénye – Az élet máshol van – tökéletesen írja le a mai magyar valóságot.”

 

Schöpflinben egymásra talál a politikai elemző és a gyakorlati politikus, amikor azt mondja: „a választási kampány mindkét oldalon rossz volt, de mindenesetre az, hogy a baloldal nagyon komoly adatoknak az eltitkolásával, illetve a letagadásával vagy marginalizálásával nyert, most megbosszulja magát. Politikailag az ország nem volt felkészítve a reformokra. Mivel pedig a kormány elvesztette a legitimitását a társadalom akár csak 40 százalékánál, ilyen ellenállás mellett, amikor ennyien gondolják a programot a baloldal bosszújának, nem lehet megvalósítani a reformokat. Ez pedig tragikus, mert gazdasági reform nélkül a helyzet menthetetlen.”

 

Miközben már a kávét kavargatjuk, Schöpflinnek hamarjában csak egy, a hazai megosztottsághoz hasonló történelmi példa jut az eszébe: a két háború közötti Ausztria, ahol gyakorlatilag polgárháború tört ki Dolfuss kancellársága idején. Nem tagadja, nagyon borúlátó a jövőt illetően. Bár reméli, másként alakulnak a dolgok, azt sem zárja ki, hogy tavasszal már nagyon sok embernek nem lesz veszítenivalója, és kimegy az utcára. Nem igazán látja a kiutat a jelenlegi helyzetből. „Egyetértek azzal, hogy Gyurcsány eltávolítása teljesen irreális. Személycsere egyik oldalon sem lesz egy ideig, előreláthatólag. Ugyanakkor a főhatalom, és így a nagyobb felelősség a baloldalé. Ott kellene először gesztusokat tenni, kinyilvánítva, hogy nem fogunk többé fasisztázni, abbahagyjuk azt a taktikát, hogy összemossuk a mérsékelt jobboldalt a szélsőjobboldallal. Komolyan kellene gondolniuk azt, hogy a jobboldal nélkül a probléma megoldhatatlan, ám most úgy érzem, a kormány csak látszatgesztusokat tesz. Igaz, azt is elfogadom, a politikai kommunikáció úgy alakult, hogy nem képes a kormány megértetni az ellenzékkel, mikor őszinte. Az átláthatóság szintje Magyarországon olyan alacsony, hogy nagyon sok mindent nem tudunk.”

 

Innentől a politikai elemzőé a szó. „Persze a másik oldalnak is abba kell hagyni a hazaárulózást és a komcsizást. Azt hiszem, az elmúlt öt év nagyon sokat rontott a Fidesz elképzelésén, hogy mit is jelent a jobboldaliság Magyarországon. Ezt 2002-ben sokkal jobban tudtuk. Most a jobboldaliság abból áll, hogy ellenállunk a gaz baloldalnak. Nincs időnk foglalkozni a konzervatív értékekkel. Ez egy állóháború.” Vagyis a struktúrák mindkét térfélen beágyazódnak, a belátó önkritika esélye minimális. Pedig meg kellene tanulni valahogyan, hogy a másikat el kell fogadni, s hosszútávon megegyezni abban: ha két Magyarország van is, s mindkettőnek megvannak a maguk intézményei, azért legyenek átjárások. „Ha az ember megnézi, miként alakult ez 1945 után Ausztriában, hát van egy modell, aminek ugyan rengeteg a hátulütője, azonban megteremtett egy békés és prosperáló országot. Ám mi még nem vagyunk ebben az állapotban.”

 

A hely szelleme az ajtóig kísér, hogy azután kilépjünk az egyirányú zsákutcák sajátos pesti világába. 

Lambert Gábor