Autoriter kapitalizmus és szuverén gazdasági szereplők

Autoriter kapitalizmus és szuverén gazdasági szereplők

Schöpflin György

A politikatudományban régóta elfogadott tétel, hogy amíg a diktatúra képes együtt élni a piacgazdasággal, addig a demokrácia számára elengedhetetlen feltétel. Azonban amit ez a tétel nem vesz figyelembe, nem elemez, az e jelenségek természete és minősége: voltaképpen mit is értünk autoriter rendszer alatt, és a piaci szereplők hogyan határozzák meg társadalmi és politikai életünket? A globalizáció ezt a komplex viszonyt tovább bonyolította: az államon túli piaci szereplők virtuálisan bármely állam demokratikus politikai rendszerére hatással vannak, és a multik sem cselekszenek ettől eltérően.. További csavar a történetben a konszenzuális autoriter rendszer megjelenése, mely sokkal erősebb legitimitással rendelkezik, mint a hagyományos diktatúrák, hasonlóan azokhoz a rendszerekhez, melyek szimulálják mind a piacgazdaságot, mind a demokráciát. Mindehhez adódik a nyersanyag-átok elterjedése, mint a globalizáció közvetlen eredménye, nevezetesen a tőke szinte teljes szabad mozgása és a nyersanyag igény erőteljes megnövekedése, különösen az energiahordozóké, köszönhető mindenek előtt Kína és India átalakulásának.

A nyersanyag-átok közvetlen következménye azokban az államokban, ahol ténylegesen hatással van, az hogy ott a társadalmat le lehet pénzelni, hogy maradjon a politikán kívül, ugyanakkor a nyersanyag eladásából származó jövedelmet olyan szuverén vagyoni alapokba helyezik, melyeket csak és kizárólag az elit felügyel. Ezek a vagyoni alapok máshol kerülnek befektetésre, például piaci demokráciákban, politikai célok elérése végett. Ezzel a komplex eljárással a politika visszakerül a globális piaci viszonyokba, de oly módon, mely a demokráciát komolyan veszélyezteti. Szemtanúi vagyunk tehát az olyan szuverén gazdasági szereplők megjelenésésének, melyek a multikat utánozzák, ugyanakkor megtartják azt a politikai és jogi védelmet, melyet az állami szuverenitás biztosít számukra.

Az egész problémát a globalizáció ideológusai félremagyarázzák, mivel nem látják vagy nem akarják látni egy nem demokratikus szereplőnek a globális rendszerbe való belépésének problematikáját. Feltételezik, hogy a globális piac minden szereplőjét gazdasági célok motiválják, melyek csak és kizárólag gazdaságiak: az, hogy a nyersanyaggal rendelkező autoriter államok politikai megfontolásból cselekszenek, olyan tétel számukra, amelyet nem értelmeznek, nem értenek vagy eleve kizárnak. Mindez az autoriter államoknak szabad utat ad és lehetővé teszi, hogy kettős szerepet játsszanak, autoriter módszerekkel, illetve a demokratikus intézményrendszer biztosítékait kihasználva. A jogrend a legfontosabb, mivel lehetővé teszi ezen szereplők számára a vagyonok teljes biztosítását, illetve politikai hatalmi befolyásuk kiépítését az érintett demokratikus államokban.

Az utóbbiak számára, történjék bármi "a pénznek nincs szaga" (pecunia non olet) és a befektetés befektetés marad függetlenül attól, hogy honnan származik. Az etikus üzleti gyakorlatot természetesen bármely demokratikus állam szereplőin számon lehet kérni - például büntetés külföldi korrupciós visszaélésekért - de az autoriterek tevékenysége kiesik ugyanilyen vizsgálatok alól. Hasonlóan bármely nyugati gazdasági szereplő, aki monopóliumra törekszik és megsérti ezzel a piaci szabályokat, törvényes szankciókra számíthat. Ezzel szemben, az autoriter gazdasági-politikai szereplőkre ez nem vonatkozik. Kiváló példa erre az EU egy évtizedig tartó Microsoft ellenes kampánya és megszorító lépései. A Gazprom eddig nem volt ilyen célpont.

Előfordul az érvelés, hogy a szuverén gazdasági szereplők alapvetőleg nem különböznek a nyugati multiktól, mivel gazdasági erejüket hasonlóan használják, jóllehet nem elsődlegesen a profit érdekelt részvényesek, hanem az érintett állampolgárok javára. Még ha létezik is átfedés az állami gazdasági szereplők és a multik tevékenysége között - mint ahogy ez ténylegesen meg is van - minőségileg különböznek egymástól, egy részről mivel céljaik különbözőek (a politikai szemben a gazdaságival), másrészről az állami gazdasági szereplők nem vállalnak kockáztatot. Igaz, a multik ritkán jutnak csődbe, de javaikat, részvényeiket meg lehet venni, el lehet adni, míg a szuverén gazdasági szereplők már csak elnevezésükből következően nincsenek kitéve semmilyen kockázatnak és javaikat az az állam védi, melyből eredetileg származnak. A Rosneft és a Gazprom is igen magas hiány-bevétel aránnyal rendelkezik: 106:100-hoz, ill 70:100-hoz - de igazából senki nem számít arra, hogy tönkremenjenek. Az orosz állam segítségükre siet, ha a szükség úgy hozza.

Az 1980-as évektől kezdve terjedt el széles körben, hogy a magánszektor természeténél fogva hatékonyabb, mint az állam és ennek következménye: az állami javak magánkézre juttatása volt, az állami eszközök privatizációja. Ez az előfeltétel nagyjából igaz, de nem minden esetben, hiszen a kulturális faktorok is szerepet játszanak ebben a tekintetben, pl. néhány állam hatékonyabb a többinél. A privatizáció a piacok globális megnyitását eredményezte, ez különösen jellemző a tőke nemzetközi szabad áramlására, lehetőségeket adva alapvetően nyugati gazdasági szereplők számára, de 2000-től azonban már nem nyugati szereplők is megjelentek a színen, sokan közülük szorosan kötődnek autoriter államokhoz. A másik kedvező tényező az állami gazdasági szereplők számára egyes stratégiai nyersanyagok igen magas ára, ami a globalizációnak köszönhető, ahogy ezt fentebb említettem. A globalizáció báránybőrébe bújt farkas már a kertek alatt kullog.

A domináns érvelési rendszer szerint, a magánszektor sokkal hatékonyabb felhasználója a gazdasági forrásoknak, mint maga az állam, vagy legalább is így tartják angolszász kapitalizmusban, de többé-kevésbé az egész demokratikus Nyugaton is az a vélemény, hogy a magánszektor sokkal hatékonyabb felhasználója a gazdasági forrásoknak, mint maga az állam. Összességében az 1945 utáni széleskörű állami ellátás olyan sok hátrányt okozott, hogy ezeket csak a magánszektor és a piaci elvek korrigálhatták. Javarészt igaz a tétel, annak ellenére, hogy a természetes monopóliumok (pl. a ivóvíz szolgáltatás) privatizációjában mindig volt valami hiba, de a 80-as években a privatizációs forradalom kezdetekor senki még csak álmodni sem mert arról, hogy Nyugaton kívüli állami gazdasági szereplők, különösen melyek bővelkedtek a nyersanyagpiacról származó bevétellel, befektetőként tértek vissza. Következésképpen nincs semmilyen eljárási szabály vagy bármilyen szokás- vagy jogrendszer, mely a védelem bizonyos szintjét biztosítaná a szuverén gazdasági szereplőktől és attól, hogy gazdasági erejüket ténylegesen használják.

E viszonylatban a politikai hatalom szerepe a legfontosabb. Egy demokratikus ország, mint például Norvégia, szuverén gazdasági szereplő, átláthatóan működik és a politikai, gazdasági szabályokat elfogadja, betartja bárhol is folytatja tevékenységét, a származási ország demokratikus berendezkedését tükrözi. Egy autoriter állam szuverén gazdasági szereplője, ez lehet akár konszenzuális autoriter államé is, ebben az esetben az autoriter kormányzat még agresszívebben lép fel, mint a "hagyományos" autoriter rendszeré. Mindezért nagy a lehetőség arra, hogy az állam autoriter berendezkedése áttevődik arra a demokratikus gazdasági környezetre, melyben megjelenik és működik.

Legyünk reálisak. A nyugati államok - idesorolva az angolszász államokat is - sem a platóni ideál szerint működnek, és az előnyök megszerzéséért ők készek saját politikai súlyukat használni. Gondoljunk csak a Dubai Ports World által tervezett beruházásokra 2006-ban: több amerikai kikötőt szándékozott felvásárolni az emirátusbeli konszern, de az USA ezt politikai nyomással meghiúsította. Vagy gondoljunk a brit fegyverkereskedők korrupciós visszaéléseire Szaúd-Arábiában. Céljaik tekintetében a szuverén gazdasági szereplők hasonlóak, kivéve, hogy a nyugati államok végső soron tiszteletben tartják a korlátokat, és ezek felett a tevékenységek felett létezik a politikai ellenőrzésnek egy felhígított változata, mely teljeséggel hiányzik az autoriter államokból. Mindamellett a nyugati államok ködös tevékenysége a gazdasági szférán belül marad, és még a megrögzött szabad piaci globalisták is elszégyellik magukat attól, ami történik, ellentétben az autoriterekkel.

Még nincs végkonklúzió azt illetően, hogy mennyire hasonlítanak egymásra az autoriter kapitalista rendszerek. Nem utolsó sorban az egész jelenség még egy korai stádiumban van, külső jegyei éppen hogy csak észrevehetők, így az új szuverén gazdasági szereplők könnyen irányt válthatnak, és másképp cselekedhetnek különböző politikai és gazdasági környezetben. Világosan látható, hogy a szuverén gazdasági szereplők csak olyan mértékben engedelmeskednek szabályoknak, amennyiben erre kényszerülnek, megtalálva minden kiskaput. Ebben is követik a multikat. És saját mozgásterük szélesítésének érdekében, természetesen rövid úton elnyomják a gyengébb a kiszolgáltatottabb kormányokat.

Fontos megkülönböztetni és elválasztani ezeket az új szuverén gazdasági szereplőket az autoriter kapitalisták olyan korábbi generációjától, mint Tajvan, Dél-Korea és Chile, melyek a társadalom igen csak kegyetlen elnyomásával korlátozták a fogyasztást. Ezáltal  és amerikai befektetők jelentős segítségével elindult a tőkefelhalmozás folyamata; de ezeknek az államoknak nem volt céljuk, hogy saját rendszereiket határaikon túlra is közvetítsék. Még ha kelletlenül is, de elfogadták, hogy a relatív szabad gazdasági tevékenység egy középosztály felemelkedését teszi lehetővé, amely ebből fakadóan politikai befolyást is követelhet. Kína, ha bizonytalanul is, de ezt a modellt követte az 1980-as években, de ennek Tiananmen tér vetett véget.

Ami feltűnő az autoriter kapitalisták új generációjával kapcsolatban, hogy nincs igényük egy autonóm, politikai célokkal rendelkező középréteg felemelkedésére. Ezzel szemben aktívan elkötelezettek a globális folyamatokban, mely esősorban a hazai piacok elhanyagolását eredményezi és következetesek abban, hogy a politikai hatalom a gazdasági érdek felett áll. Ez vonatkozik a belpolitikai viszonyokra, ahol a gazdasági javak elosztása homályos politikai szabályok és kritériumok alapján történik - noha van egy kis gazdasági szivárgás lefelé - ugyanakkor elhanyagolhatódnak a hazai beruházások az infrastruktúra fejlesztésében, mely mégis a nyersanyag konjunktúra elengedhetetlen támasza.

Oroszország - esettanulmány

Érdemes Oroszországot néhány tekintetben részletesebben is elemezni, mivel kiváló élő példája az autoriter kapitalizmusnak. Oroszország haszonélvezője lett egy váratlan pénzügyi fellendülésnek: az energia hordozók árának emelkedéséből származott. Putyin elnöksége alatt ezt a körülményt tisztán politikai célokra használta, elsősorban az ország hatalmi helyzetét visszaállította, kiterjesztve ameddig csak lehet, illetve elégtételt kikényszerítve Oroszország megalázásért a Szovjetunió összeomlását követő időszakban. Érdemes megemlíteni, hogy az energia árának növekedése csupán szükséges, de nem elégséges feltétele volt a változásnak. Oroszország nyugati technológiákat és üzleti tapasztalatot importált, így most az olajtartalékai hatékonyabb kinyerésére képes, mint a szovjet időkben. Továbbá új politikai vezetésre és elitre (a szilovikok) volt szüksége az új stratégia elindításához.

A naprakész technológia egy fordított alkalom-stuktúrát teremtett. Nyugati befektetők megjelentek Oroszországban, de ellentétben a Nyugattal az orosz pénzügyi és gazdasági környezet még inkább homályos, mivel Moszkva szemében ezek a nyugati befektetők az orosz nyersanyagforrások felett túlzott hatalommal rendelkeznek. Mindez logikus, mivel Moszkva nyersanyag készletét hatalmi forrásként kezeli, így a külföldi tulajdonrészt fenyegetésként értelmezi.

Ezek a nyugati befektetők a megtapasztalták a hatalom oroszlánkörmét (medvekörmét?) a jogintézményekkel elkövetett visszaélések esetében (ld. környezetvédelmi szabályozások), és néha akkor is amikor közvetlen fenyegetésekkel éltek velük szemben - potom áron eladni vagy elkobzás! Látható, hogy az autoriter kapitalizmus alapvonása az, hogy a kölcsönösséget, a reciprocitást nem tűri - befelé irányuló befektetők számára az a szabály, hogy politikai hatalom határozza meg a jatékszabályokat; teljesen más az orosz hozzáállás Nyugaton, mely a piaci feltételek teljes nyitottságát követeli meg Oroszország külföldi befektetései érdekében. Orosz szóvivők ismételten elmondják, hogy befektetéseik ugyan olyanok, mint bárki másé: engedelmeskednek a piac törvényeinek. Ez szép, de nem igaz.

Oroszország lehetőségei, autoriter kapitalista szereplőként, még mindig jelentősek egy megalapozott nyugati jogállamban, mindenek előtt azért, mert a nyugati politikai erők lassan ismerik fel vagy fogadják el az orosz gazdasági-politikai tevékenységek politikai céljait - a legtöbb nyugati kormány és politikus a 90-es évek világában él, amikor még Oroszország washingtoni konszenzusba való integrálásának volt némi valós alapja. Ezek az idők elmúltak, és Putyin alatt Oroszország mindezeket nem titkolta, a meglepő inkább az, hogy milyen sokan kitartanak illúzióik mellett a Nyugaton. Medvegyevnek Putyin felszentelt utódjának pozitív fogadtatása is ezen illúziók jelenlétét igazolja - valahogy létezik egy erős normatív hiedelem, hogy Oroszország szíve legmélyén nyugati demokrácia akar lenni, minden ezzel ellentétes esemény dacára.

Egy kitartósan terjedő orosz gazdasági hatalom terhódításának vagyunk szemtanúi ezen évtized második felében az energia ipar vezetésével, ami alapvetően a Gazpromot jelenti. A főeszköz, melyet Oroszország ez esetben használ, az a nyugati nyereséghajhászság vonzereje. Ahogy Lenin mondta: a kapitalisták eladják neked azt a kötelet, amivel felakasztod őket, így a nyugati befektetők nem látnak semmilyen politikai dimenziót az orosz gazdasági tevékenységben - sorban állnak, hogy Moszkva rubeljeit megkaphassák. A minden képzeletet felülmúló példával az élen Gerhard Schröder áll, aki német kancellári székéből könnyedén átcsücsült a Gazprom szenior tanácsadói székébe. Ezzel párhuzamosan a német iparnak csorog a nyála az Északi Áramlat gázvezeték Balti-tengeri megépítéséért, láthatóan megfeledkezve a balti államok és Lengyelország stratégiai érdekeiről, nem említve a környezeti veszélyeket.

Zsíros szerződések felülírják a szolidaritást, még a stratégiai érdeket is, ahol Németország lojalitása EU partnereivel szemben elengedhetetlen lenne. A Gazprom-német energia kapcsolat egymáshoz köti őket, és nyilvánvalóan korlátozza a német kormány mozgásterét, ahogy ez egyértelmű Angela Merkel tehetetlenségéből is a Gazprom szorításával szemben. Németország ezzel nincs egyedül, ám mérete és tekintélye miatt a Gazprommal való jó kapcsolata meglehetősen rossz előpélda. Ugyanakkor Oroszország számára ösztönzőleg hat: számára nyilvánvaló, hogy nincs határa a nyugati befektetők kapzsiságának.

Az autoriter kapitalizmus mögött működő állam a Nyugat szemében korrupt, mivel a politikai hatalom dönti el a szabályokat - a törvény a hatalom alárendeltje - és persze a szabályokat úgy lehet változtatni, ahogy az éppen hatalmon lévők érdekeit szolgálják. Oroszországban Hodorkovszkij letartóztatása és bebörtönzése erre világos példa. Milyen más eszközökkel próbálja az autoriter kapitalizmus hatalmát kiterjeszteni? Az emberi pénzéhség jó lehetőség, különösen a globalizáció "mindenkinek szabad" légkörében és az elmúlt évtized gazdasági növekedése mellett. De a lista itt még nem ér véget. Ahol a jogállam és az átláthatóság jól megalapozott, a megvesztegetés nem működik, mert az ebből kirobbanó a botrány a próbálkozásokat még inkább ellehetetleníti. De olyan államokban, ahol befejezetlen a törvényi szabályozás és engedelmesség, ott a korrupció nem közvetlen formái sikeresek lehetnek. A legsebezhetőbb ebben a tekintetben a volt kommunista országok, ahol a törvényekben nincs bizalom, és ahol a törvényeket a politika eszközének tekintik. Oroszországnak ebben is előnye van: a kommunista örökségként létező befolyási hálózatot a jelcini időkben mellőzték, most azonban újraéled.

A szuverén gazdasági szereplő ismertető jegye, hogy gazdasági hatalmát politikaivá konvertálja zsákmányrendszerén keresztül. Az érintett államok politikai célja, hogy felülírjanak minden más megfontolást beleértve a profitabilitást, a tulajdonosok érdekeit, az állam érdekeit, ahol a zsákmányoló befektetés történik, és már megnevezéséből adódóan a részvényest. Ennek a fajta politikai hatalomnak több formája létezik: például szerződés-megtagadás azon szállítóktól, akik politikailag nem tetszők a szuverén gazdasági szereplők számára, vagy más esetként, a szállítás direkt megtagadása a célországtól (Ukrajna, Litvánia, Grúzia). Ha egy másik gazdasági szereplő szeretne szert tenni olyan eszközökre, mely keresztezi a szuverén gazdasági szereplő stratégiai célját, az ellenkezés büntetést von maga után. A zsákmányszerző befektető szándékosan vet véget a versenynek, elképzelhető, hogy például a Gazprom a megújuló energiaforrások fejlesztésébe beavatkozik, ha ezek valaha is nagyobb részesedést szereznek a piacról. Ezen túl a szuverén gazdasági szereplő gyorsan tud médiát szerezni, biztosítva a megfelelő nyilvánosságot a maga számára, vagy futtathat politikai pártot saját érdekei megjelenítésére. A vesztegetésre, zsarolásra épített befolyási hálózat épp úgy működik, mint a szovjet időkben - a KGB által kidolgozott módszereket használva.

Alapvetően az autoriter kapitalizmus, de különösen Oroszország, egy politikai vákumot pillantott meg magának: nincs politikai ellenőrzés a gazdasági szereplők felett, ezért úgy döntött, hogy betölti ezt az üres teret. A marxista és liberális elméletek egymásra telepedve a globalizáció ideológusainak állításáira mindezt megerősítették, hiszen, úgymond, nincs szükség a politikai felügyeletre, mivel a piac racionalis működése bármely felmerülő problémát megold. A Nyugatnak azonnal meg kell teremtenie a szükséges ellenőrző eszközöket mindkét típusú gazdasági szereplő felett - multik és szuverén gazdasági szereplők felett egyaránt - de a multik feletti ellenőrzés újbóli kialakítása használható precedenst teremtene és legitimálná az autoriter kapitalisták elleni akciókat. Két évtizeden keresztül egy majdnem teljes gazdasági szabadság működött, és világossá vált, hogy ez épp annyi problémát okoz, mint amennyit megold, mindenek felett a demokratikus normák és a demokrácia megsértésével. Ideje hogy felülvizsgáljuk ezt a feltételrendszert, mely lehetővé tette, hogy a gazdasági szereplők szabadsága megsértse a demokráciát, és meghozzuk a szükséges lépéseket a szuverén gazdasági szereplők és a globális piac ivadékaként élősködő növekedés megfékezésére.